Az esküvő nagyon jól sikerült. Az elmúlt napok pánikjában ugyan pár worst case scenario-t leforgattam a fejemben, de szerencsére egyik sem valósult meg. A fodrász tök jó hajat csinált, a sminkem is nagyon szép lett, a ruhában meg egyenesen királynőien néztem ki. A jövendőbelimnek majd’ elállt a lélegzete, amikor kinyílt a szálloda halljában a liftajtó, és kiléptem belőle én, talpig fehérben, kezemben a húsz vörös rózsából álló, gyönyörű kis csokorral (ami K., a tanúm ajándéka volt).
Ezután a Jellasics-szobortól fölsétáltunk a Gornji Gradba. Minden járókelő megbámult (szombat délután volt, tele volt a város turistával), ujjongtak, tapsoltak, volt, aki elismerően hujjogott (nyilván jelezve, hogy milyen jó nő a menyasszony… legalábbis remélem, LOL). A jövendőbelim eleinte irult-pirult, de aztán kihúzta magát, és büszkén, dagadó kebellel vonult mellettem. Én viszont elememben voltam, iregtem-forogtam a fehér ruhában, mosolyogtam, pózoltam a fényképezőgépeknek, kiélveztem a bő másfél órás hírnevet.
Megértettem, hogy sok lány miért ábrándozik kiskora óta az esküvőről… én nem is gondoltam volna, hogy ennyire másképp néznek az emberre, ha fátyollal a fején, a jövendőbelije oldalán vonul. A házasságkötő terem is nagyon szép volt, a horvát anyakönyvvezető beszéde pedig furcsamód egyáltalán nem volt érzelgős, inkább gyakorlati tanácsokat tartalmazott a házasságra vonatkozóan.
Az esküvő után elvonultunk a kb. 500 méterre fekvő, gyönyörű panorámájú, igen hangulatos étterembe, ettünk egy könnyű vacsorát, majd fáradtan, de nagyon boldogan hazafelé vettük az irányt.
Gyönyörű esküvő volt, és ha nem is terveztük meg minden részletét olyan pontosan, mégis teljesen hozzánk illett. Kedves volt, szép, romantikus és intim. Épp annyira volt látványos, amennyire kellett, de nem merültünk ki a végére. Egy ilyen fárasztó nap után biztosan nem bírtam volna átmulatni egy egész éjszakát…
